Még csak 31 éves volt – már nyolc filmmel a háta mögött –, amikor 1977-ben eljátszotta az „Annie főszerepét: egy ambiciózus, bizonytalan, ám saját stílussal rendelkező, magányos New York-i nőt. Annie figurája szellemes megfigyeléseivel, férfias öltözködési stílusával és a középnyugati, túlságosan szemérmes neveltetésére tett utalásokkal vált ikonikus figurává.
Amikor Keaton átvette Oscar-díját, mintha még mindig ebben a szerepben lett volna. Az ünnepségen nem estélyi ruhát viselt, hanem lenzakót, fehér inget, lazán a nyaka köré tekert sálat, valamint magassarkú cipőt – zoknival. A színésznő 2014-ben megjelent memoárjában, a Then Again-ben bizonyos sajnálattal tekint vissza erre a „túlzottan réteges öltözékre”.
Az „Annie Hall”, amely további három Oscar-díjat is nyert – köztük a legjobb filmét –, Keatonnak számos más elismerést is hozott, többek között Golden Globe- és BAFTA-díjat. A Hollywood Reporter kritikájában „generációnk tökéletes színésznőjének” nevezte Keatont, aki „olyan bájt, melegséget és spontaneitást ad hozzá”, amely hitelessé teszi a filmet.

Diane Keaton ugyan több Oscar-díjat nem nyert, de még három alkalommal jelölték az elismerésre. Egyik jelölése a „Vörösök” (1981) című drámáért volt, amelyben Louise Bryantet, a 20. század eleji írónőt alakította, aki a greenwich village-i szocialisták és a bolsevik forradalmárok köreiben mozgott, különösen az aktivista és újságíró Jack Reed (Warren Beatty) társaságában, aki egyben a film rendezője is volt.
Jelölték a „Marvin szobája” (1996) című filmért is, amelyben önfeláldozó lányt játszott, aki haldokló apját és nagynénjét ápolja, miközben leukémiát diagnosztizálnak nála, és csontvelő-átültetésre szorul. Partnerei Meryl Streep, Robert De Niro és Leonardo DiCaprio voltak.
Utolsó Oscar-jelölését a „Minden végzet nehéz” című, 2003-as, fergeteges vígjátékért kapta, amelyben sikeres drámaíróként egy jóképű, nála jóval fiatalabb orvos (Keanu Reeves), valamint egy hatvanéves playboy (Jack Nicholson) figyelmét kelti fel, aki életében először szeret bele egy nőbe, aki nem húsz évvel fiatalabb nála.

Diane Keaton rendezőként is dolgozott. Első projektje az 1987-e Heaven című dokumentumfilm volt a túlvilágról alkotott hiedelmekről. Az Álmok hősei, 1995-ből jelentette első játékfilmes rendezését, Andy MacDowell, John Turturro és Michael Richards főszereplésével, amelyet beválasztottak a cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard programjába. Utolsó rendezésében, a 2000-es „Női vonalak” című vígjáték-drámában Meg Ryan és Lisa Kudrow mellett, maga is játszott.

Keaton mindig is a filmet részesítette előnyben a színházzal szemben. A CBS Sunday Morning műsorában 2010-ben így fogalmazott a színház iránti ellenérzéséről: „Estéről estére? Színdarabban játszani? Ez számomra a pokol megtestesülése” – mondta, miközben egy jellegzetes gesztussal érzékeltette az érzést, ujjaival képzeletbeli pisztolyt formázva és szegezve a fejéhez.

Diane Keaton Hall 1946. január 5-én született Los Angelesben. Négy gyermek közül a legidősebb, édesapja John Newton Ignatius Hall építőmérnök, édesanyja Dorothy Deanne Keaton amatőr fotós volt, akit egy háziasszonyoknak rendezett szépségversenyen „Mrs. Los Angeles”-szé választottak. Diane Santa Anában, Kaliforniában nőtt fel. Tizenkilenc évesen otthagyta a főiskolát, és New Yorkba költözött, hogy a Neighborhood Playhouse-ban színészetet tanuljon.

Broadway-debütálása a legendás „Hair” musicalben történt, először a „tömeg” tagjaként, majd Sheila szerepében. A The New York Times felidézi, hogy Keaton visszautasította az 50 dolláros bónuszt, amelyet azoknak a színészeknek ajánlottak fel, akik hajlandók voltak meztelenül megjelenni egy jelenetben.
Broadway-sikerei vezettek Woody Allennel való együttműködéséhez a „Játszd újra, Sam!” (1969) című darabban, ahol egy kívánatos, férjes asszonyt alakított, Allen pedig határozatlan elvált barátját. A szerepért Tony-díjra jelölték.
Filmes debütálására egy évvel később került sor a Lovers and Other Strangers (1970) című alkotásban. Néhány televíziós szerep után Francis Ford Coppola „A keresztapa” (1972) című filmjében Michael Corleone (Al Pacino) feleségét játszotta. Keaton és Pacino 1974-ben, „A keresztapa II.” bemutatásakor egy pát ris alkottakt.

Bár „A keresztapa” hatalmas elismerést kapott, Keaton elégedetlen volt saját alakításával. „Már a kezdetektől úgy éreztem, nem vagyok alkalmas erre a szerepre” – mondta a The New York Times-nak. „Nem néztem meg a filmet. Úgy döntöttem, megkímélem magam a fájdalomtól… Borzasztónak láttam magam, mint egy fadarab, azokban a negyvenes évekbeli ruhákban!”

Ugyanabban az évben, amikor az „Annie Hall”-t bemutatták, Keaton megrázó alakítást nyújtott a „Nappalok és éjszakák” című filmben, egy fiatal tanárnő szerepében, aki szinte minden este egyedülállóknak kialakított bárokat jár. A New York magazin ezt „élete alakításának” nevezte, a filmet pedig „megrázónak, erőteljesnek és félelmetesnek”. Egyes kritikusok szerint Keaton Oscar-díját az „Annie Hall”-ért részben ennek a filmnek a hatása is elősegítette.
Később rendszeresen szerepelt Woody Allen filmjeiben, többek között a „Játszd újra, Sam!” (1972), a „Hétlvó” (1973), a Love and Death (1975), valamint a komolyabb hangvételű „Szobabelsők” (1978) és a sokszorosan díjazott „Manhattan” (1979) című alkotásokban. Utolsó közös filmjük a „Rejtélyes manhattani haláleset” volt, 1993-ban.
Bár később ostobának nevezte fiatalkori énekesi ambícióit, két dalt is elénekelt az „Annie Hall”-ban, és rövid ideig énekesnőként is feltűnt Allen „Rádió aranykora” című, 1987-es filmjében.

További filmjei közé tartozik a „Válás előtt” (1982), a „Bűnos szívek” (1986), valamint a „Az ifjú pápa” (2016) című minisorozat, amelyben egy apácát játszott, aki a pápa (Jude Law) titkára és bizalmasa. Utolsó filmjét, „Mindörökké nyár” címmel, 2024-ben mutatták be.
Ismertebb vígjátékai közé sorolható a Bomba bébi(1987), az „Az örömapa” (1991) és annak 1995-ös folytatása Steve Martin oldalán. Nagy kereskedelmi sikert aratott a „Elvált nők klubja” című vígjáték is, amelyben Keaton karaktere ráébred, hogy terapeutája viszonyt folytat volt férjével.
Utolsó filmjét – amel yszintén vígjáték volt – , „Mindörökké nyár” címmel, 2024-ben mutatták be.

„Véleményem szerint Judy Holliday kivételével ő a legjobb komikai színésznő, akit valaha láttunk” – mondta róla Woody Allen a The New York Times-nak.

Magánélete időnként a bulvársajtó figyelmét is felkeltette Al Pacinóval, Warren Beattyvel és Woody Allennel folytatott kapcsolatai miatt. Soha nem ment férjhez, ötven felett pedig két gyermeket fogadott örökbe: Duke-ot és Dextert.

A színésznő mintegy tíz könyv szerzője – emlékiratai mellett divatról, művészetről és építészetről is írt. A New York Times Book Review memoárjait „provokatívan őszintének” nevezte, Keatont pedig „szellemesnek, ironikusnak és önmagával szemben szigorúnak”.

„Azt tanultam meg, hogy a szerelemről nem tudok többet, mint hogy érzem az érkezését és az elmúlását, és hálás vagyok érte” – írja emlékirataiban. „Ha a szépség a szemlélő szemében rejlik, akkor a tükrök vajon időpazarlásnak számítanak?” – teszi hozzá jellegzetes öniróniájával.

„Az öregedés nem tett bölcsebbé. Semmit sem tudok, és semmit sem tanultam” – mondta 2019-ben a People magazinnak adott interjúban.

Diane Keaton 2025. október 11-én hunyt el Kaliforniában, tüdőgyulladás következtében.

„A bolygó soha nem ismert, és valószínűleg soha nem ismer majd újra olyan arcot és nevetést, amely úgy ragyogta volna be a tereket, amelyeken ő végighaladt” – írta Woody Allen halála után, bevallva, hogy első látásra beleszeretett. „Hogy miért váltunk el – azt valószínűleg csak Isten és Freud értheti” – tette hozzá a Keatonnak szentelt megemlékezésében.

📷 Matt Winkelmeyer/Getty Images